Az obstrukció műfaja

A hétfői obstrukció nem az első próbálkozás volt a magyar parlamentben annak érdekében, hogy a többségi döntéshozatalt akadályozzák, és a figyelmet az ellenzék saját magára terelje. Az akció mögött álló szereplők tisztában voltak a próbálkozás kudarcának biztosságával, a döntéshozatal akadályozására tett kísérletet csak politikai érvekkel próbálták alátámasztani, jogilag igazolni nem lehet.

„Az obstrukció a parlamentarizmus legnagyobb nyavalyája.
Ha ez sokszor ismétlődik, vagy ha felette keményen lép fel,
megöli a parlamenteket egyenkint s végül a parlamentarizmust egészen.”
(Mikszáth Kálmán)

Az obstrukció olyan tárgyalási mód, amelyet a kisebbségben levő politikai csoportok alkalmaznak megengedett technikai eszközökkel visszaélve annak érdekében, hogy akadályozzák a határozathozatalt. Ennek volt leplezetlen példája az ellenzék által a hétfői parlamenti ülésnap napirendjéhez benyújtott több mint 2900 módosító indítvány a munkaidő-beosztás megváltoztatásáról szóló törvényjavaslattal szemben. A nyílt obstrukció, azaz az eljárás hátráltatásának célja bevallottan az volt, hogy megakasszák a munka törvénykönyvének módosítására vonatkozó javaslatot tartalmazó napirend tárgyalását. Az igazságügyi bizottság azonban úgy döntött, hogy az Országgyűlés egyszerre határoz a több mint 2900 napirend-módosító javaslatról, ezzel kihúzva a tárgyalást akadályozó akció méregfogát.

Nincs új a Nap alatt

Az obstrukciók kommunikált célja eltér a valós politikai szándéktól. Az elmúlt két parlamenti ciklus tapasztalata azt mutatja, hogy egy obstrukció sikerességének halvány esélye van: 2010 óta az ellenzék egyetlen obstrukciója sem volt sikeres, ráadásul a határozathozatal visszaéléssel elkövetett hátráltatását szinte egyetlen házszabály sem engedélyezi.

2011-ben szintén a munka törvénykönyvével kapcsolatosan, annak részletes vitáját hátráltatta szándékosan az MSZP. Nyakó István szocialista képviselő – a mostani esethez hasonlóan – már akkor is a „rabszolgatörvény” kifejezést használta, és több mint 700 módosításról összesen mintegy száz szakaszban folyt a munka törvénykönyvének részletes vitája. Hasonlóan a mostani esethez, számtalan tartalmi kifogással és tanácskozási, illetve technikai szünetekkel szakították meg akkor a határozathozatali folyamatot. Az ülést vezető Ujhelyi István a száz szakaszból egyetlen egyet tudott lezárni az első öt órában. A végkifejlet is nagyon hasonló volt, Lázár János javaslatára a száz szakaszból álló, nagyjából 700 módosító indítványról folyó vitát összevontan tárgyalták meg.

2016-ban éppen a mostani obstrukció-kísérletet is vezető Tóth Bertalan igyekezett megakadályozni az új alkotmánybíró-jelöltek jelölését azáltal, hogy lemondott az eseti jelölőbizottsági tagságáról. A teljes bizottsági létszám tehát nem volt meg, azonban a kísérlet így is kudarcos, a jelölés pedig sikeres volt.

Belátható tehát, hogy a hétfői próbálkozás mögött álló szereplők tisztában voltak az akció kudarcának biztosságával, annak tényleges célja sem lehetett több, mint a 2011-ben vagy 2016-ban elért hatás: zavarkeltés és figyelemelterelés. Ráadásul a parlamenti ellenzék arra tett kísérlete, hogy a határozathozatalt megakassza, szokatlan és elég nívótlan műfajt teremtett: az utcai tüntetéseket idéző stílust hozták be az Országgyűlés falai közé.

Az obstrukció hagyománya

A hazai parlamentarizmus történetében van példa a hétfőinél is botrányosabb politikai obstrukcióra. 1898-at követően a magyar ellenzék szándékosan lassította a törvényhozást, melynek eredményeként az akkori kormány is megbukott, és ugyanebbe a harcba – a költségvetési törvények elfogadásának ellehetetlenítése következtében – a következő két kormány is belebukott. Rendet csak a Tisza-kormány tudott tenni, miután a parlamenti működést veszélyeztető magatartással szemben fellépve, eltörölték az obstrukcióhoz való jogot. Ezt követően az ellenzék néhány képviselője – minden tiltakozási lehetősége megszűnésére hivatkozva – szétverte az üléstermet.

Természetesen nagy politikai vita kezdődött annak kapcsán, hogy lehet-e obstruálni, többen mellette, többen pedig ellene foglaltak állást. Az obstrukció mellett szóló érvek már a múlt század elején is nagyon hasonlóak voltak az e heti akció mellett felsorakoztatott, ellenzéki érveléshez. Szászy-Schwartz Gusztáv[1], a századforduló híres egyetemi tanárának és jogtudósának segítségével lássuk, pontosan melyek ezek:

• „Az országgyűlési képviselő […] mindenekelőtt arra köteles, hogy legjobb meggyőződése szerint az ország javát mozdítja elő, és hogy útját állja mindennek, ami az ország javával ellenkezik.” – ehhez hasonló érvelést hallhattunk a mostani ellenzéktől is, mikor Tóth Bertalan a kormány a multikkal kötött állítólagos paktumáról beszélt. Egy indítvány „parlamenti elintézése” azonban csak a határozat elfogadásában, vagy elvetésében állhat, amelynek feltétele a határozathozatalban való részvétel lehetősége. A határozathozatal megakadályozásához való jog azonban azt eredményezné, hogy „ha a parlamenti kisebbség, mihelyt elég ereje nincs arra, hogy egy neki nem tetsző indítványt megbuktasson, szabadon választhatna az indítvány elfogadása és a határozás meghiúsítása közt: nem ez utóbbit választaná-e 10 esetben 9-szer, sőt nem ez utóbbit kellene-e választania?”
• A másik obstrukció mellett szóló érv a közvéleményre való hivatkozás: az obstrukciónak akkor van létjogosultsága, ha a közvélemény támogatja. „Az ország igaz akaratának kifejezésére” való hivatkozás azonban felveti a kérdést, hogy ki határozza meg „az obstrukció minden egyes esetében, hogy a lakosság többsége csakugyan a háta mögött áll-e? A népakarat mindig megfoghatatlan valami. Éppen ezért a világ minden alkotmánya a népakarat helyébe a néptöbbség akaratát csúsztatja. Ám maga ez a többség sem a népnek, hanem a választásra jogosultaknak a többsége. És a választás eredménye ismét nem a választásra jogosultak többségét, hanem csak azoknak a többségét mutatja, akik e jogosultságukkal csakugyan éltek is.”
• A harmadik obstrukció-párti érv a sikerre való hivatkozás. A határozathozatal megakasztása mindenképpen politikai sikernek nevezhető abban az értelemben, hogy a közvélemény figyelme az obstruálókra irányul, illetve a kisebbség saját akaratának jobban tetsző helyzetet tud fenntartani ideig-óráig. Azonban a határozathozatalt nem tudták megakadályozni, az igazságügyi bizottság házszabálynak megfelelő döntését az MSZP, a DK és a PM képviselői pedig törvénytelennek nevezték. Ez az érvelés azonban csak a politikai siker látszatának megőrzésére elegendő, közjogilag az obstrukció „a fennálló jog ellen való lázadás, a szó igazi értelmében való parlamenti forradalom az minden esetben. Az ilyet lehet politikailag védeni – jogilag igazolni nem lehet.”

[1] https://parlamentiszemle.hu/wp-content/uploads/sites/12/2017/10/parlamentiszemle.hu-20171-lapszam-szaszy-schwarz-gusztav.pdf