Hatvan éves a Római Szerződés
Elemzői várakozások szerint a világgazdaság volumene 2050-re több mint kétszeresére nőhet, a növekedés motorjai pedig továbbra is a feltörekvő piacok lesznek. Bő harminc év múlva a globális GDP mintegy húsz százalékát előállító Kína lehet a világ legnagyobb gazdasága a második India előtt. Előrejelzések szerint eddigre a világ hét legnagyobb gazdaságából hat feltörekvő ország lehet, de például a brit vagy a német gazdaság teljesítményét vásárlóerő-paritáson Mexikó is megelőzheti.
Mindeközben a jelenlegi EU-tagállamok részesedése a globális GDP-ből (Nagy-Britannia nélkül) tíz százalék alá eshet. Így nem csupán demográfiai és katonai, hanem gazdasági téren is folytatódhat az euroatlanti világ, az Egyesült Államok és Európa térvesztése Kína és India javára, míg az E7-országok (az előbbi kettő mellett Indonézia, Brazília, Oroszország, Mexikó és Törökország) teljesítménye már 2040-re kétszerese lehet a G7-ek gazdasági súlyának.
Ezzel párhuzamosan jelentkező, egyre égetőbb probléma a jelenlegi formájában gyakorlatilag fenntarthatatlan eurózóna válsága. Az eurózóna államai közötti hatalmas gazdasági szakadékok és versenyképességi különbségek nem csupán a periféria országait, hanem például a két évtizedes gazdasági stagnációval, jelentős munkanélküliséggel és kétes hitelállománnyal küzdő Olaszországot is sújtják. Az érintett országok vezetői részéről egyre kevésbé van nyitottság arra, hogy további megszorítások és hatalmas áldozatok árán részt vegyenek a német költségvetési politika szabályai szerint működtetett és a német gazdasági érdekeknek kedvező rendszer fenntartásában.
A gazdasági válság kirobbanása óta eltelt időszak bebizonyította, hogy egymástól sokszor gyökeresen eltérő gazdasági és társadalmi adottságú országokra nem lehet egységes, ráadásul egy adott tagállam – Németország – érdekeihez igazított költségvetési és monetáris politikát ráerőszakolni. A német dominancia ezekben az országokban a versenyképesség sérülésével és súlyos politikai következményekkel járt.
A világválságot követő egyenlőtlen gazdasági fellendülés, illetve a digitális szakadék mélyülése és a kulturális-életmódbeli különbségek kiéleződése az európai társadalmak széttagolódását eredményezte. Az elsősorban a nagyvárosokat érintő bevándorlás folytatódásával várhatóan tovább nő a választási eredményekben már jelenleg is látványosan nyomon követhető, elsősorban kulturális természetű város–vidék ellentét. A több nagy tagállamban, így Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban jelenleg is két számjegyű munkanélküliség, illetve alulfoglalkoztatottság miatt pedig a globális piacgazdaság nyertesei, illetve vesztesei közötti gazdasági jellegű ellentét állandósult.
Az európai társadalmakat, illetve az Európai Unió egészét érintő másik legsúlyosabb kérdés a népesség elöregedése, illetve az erre adott lehetséges válaszok. Az 1990 és 2015 között eltelt negyed évszázadban az EU 28 tagállamának népessége 33,3 millió fővel (7 százalékkal) nőtt, e növekmény több mint háromnegyedét azonban a természetes népszaporulat helyett a vándorlási többlet tette ki, hét kelet-közép-európai tagállamban pedig csökkent a lakosság száma.
Az EU-szerte alacsony, a reprodukciós szintet el nem érő születési ráta és teljes termékenységi arányszám miatt várhatóan a tagállamok nagy részének népességük megőrzése kihívást fog jelenteni a jövőben is. Ennek biztosítására Nyugat-Európában sokáig a bevándorlás ösztönzése látszott megoldásnak, azonban az elmúlt időszak migrációs válsága bebizonyította, hogy a tömeges muszlim és fekete-afrikai bevándorlás velejárójaként jelentkező multikulturalizmus kezelésére a nyugati elitnek nincsenek megoldási javaslatai. A hagyományos nemzeti kultúra és normarendszer primátusának szertefoszlása visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el, a multikulturalizmus valós hatásainak és kockázatainak értékelésére állami szinten a mai napig nem került sor.
A népességfogyás mérséklésére, illetve visszafordítására kínálkozó másik, belső forrásból táplálkozó, így jóval stabilabb és kiszámíthatóbb lehetőség a tagállami családpolitikák eszköztárán keresztül a születésszám elérése. A várt eredmény hosszú távú elérése érdekében szükséges a tagállami szociálpolitikai rendszerek családbarát szemléletű, felelős gyermekvállalást ösztönző átalakítása. Mivel az irreálisan magas ingatlanárak az átlagos keresetűek számára súlyosan megnehezítik a saját otthonhoz jutást, illetve – főleg a kelet-közép-európai tagállamokban – a piacon nagy számban vannak jelen elavult, költséges fenntartású ingatlanok, a lakásépítés előmozdítását, illetve a gyermekvállaláshoz kötött otthonteremtési kedvezmények biztosítását prioritásként kell kezelni.
Az egyre feszítőbb gazdasági és társadalmi válságjelenségeket a hagyományos politikai elit képtelen volt kezelni. Ez számos európai országban elvezetett az elitellenes, rendszerkritikus pártok és mozgalmak megerősödéséhez, sőt közvetlen vagy közvetett döntési pozícióba jutásához. A nyugat-európai országokban a kereszténydemokrata gyökerű jobbközép néppártok identitása erősen meggyengült, a hagyományos baloldal pedig elveszítette kapcsolatát egykori tömegbázisával, a visszaszoruló ipari munkásság helyett különböző kisebbségi csoportok érdekeit egybekovácsolva igyekezett támogatottságát fenntartani, miközben liberális gazdaságpolitikájával egykori szavazóbázisának maradékát is elidegenítette magától. Az így keletkezett vákuumot használják ki a gyakran bizonytalan világnézeti hátterű, megosztó ügyek köré szerveződő mozgalomszerű alakulatok, felborítva az európai országokban évtizedek alatt kialakult pártpolitikai erőviszonyokat.
E pártok és mozgalmak sajátossága, hogy kevésbé parlamenti és kormányzati jelenlétükkel, mint inkább a közbeszéd alakításával, az új kommunikációs csatornák kihasználásával tematizálják a politikai diskurzust. Így például a márciusi holland választásokon Geert Wilders euroszkeptikus pártja a rá leadott szavazatok számánál jóval jelentősebb mértékben, szinte egyedüliként tematizálta a választási kampányt, a bevándorlás és a nemzeti identitás kérdését központi témává téve a liberális hagyományairól ismert országban.
Hasonlóképpen az áprilisi francia elnökválasztás két éllovasa, az euroszkeptikus és bevándorlásellenes Marine Le Pen, valamint a névleg a politikai elittől független, valójában baloldali kötődésű Emmanuel Macron mögött álló politikai formációk gyakorlatilag egyáltalán nem bírnak képviselettel a francia törvényhozásban. A brexit-népszavazás is úgy vezetett el a brit kilépéshez, hogy hivatalosan csupán a szintén minimális alsóházi képviselettel bíró UKIP támogatta. Németországban ugyan megtorpant a bevándorlásellenes AfD erősödése, viszont egy potenciális szociáldemokrata–zöldpárti–radikális baloldali koalíció létrejötte végletessé élezheti az ideológiai természetű feszültségeket Kelet-Közép-Európával, így a visegrádi országokkal is.
Az elitellenes erők tehát már most is a választási rendszerek formálta parlamenti erőviszonyoknál jóval jelentősebb befolyással bírnak az európai közügyek alakulására, és rendszerszintű változások hiányában szétfeszíthetik az Európai Unió működési kereteit. Nem véletlen, hogy immár vezető európai politikusok, így Jean-Claude Juncker és a német kancellári posztra esélyes Martin Schulz is arról beszél, hogy az EU összeomlása akár középtávon reális forgatókönyv lehet.
Amennyiben az Európai Unió és a tagállamok belső működése nem alakul át gyökeresen, a brit kilépés miatt már politikailag, gazdaságilag és katonailag egyaránt meredeken meggyengülő unió tartósan regionális szereplővé degradálódhat. Mivel sem az euróövezet, sem az Európai Unió egyoldalú német dominanciája nem fenntartható, a római szerződés 60. évfordulója apropóján már rövid távon elengedhetetlen az EU működésének újragondolása.
A nagy tagállamok által szorgalmazott „kétsebességes Európa” koncepciója azonban megoldás helyett csupán a jelenlegi ellentétek elmélyítését hozná magával, aktuálpolitikai törésvonalak mentén egymással szemben álló csoportokra tagolva a kontinens országait. Magyarország és a többi visegrádi állam továbbra is az egységes, szuverén nemzetállamokra épülő Európa kialakításában érdekelt, hiszen az unió így válhat ismét politikai és kulturális örökségének fenntartása és az egyes tagállamok versenyképességének megőrzése mellett a globális politika és a világgazdaság meghatározó szereplőjévé.
Ennek alapja a brüsszeli homogenizációs törekvésekkel szemben az adó és munkahelyteremtési, valamint a szociális és bevándorláspolitika tagállami szinten tartása, illetve az egyik legjelentősebb közösségi vívmány, a tagállamok közötti szabad mozgás megőrzése. Ehhez azonban kiemelt prioritássá kell tenni a biztonság kérdését és a külső határok védelmét, amely szükségessé teszi egy ütőképes, világviszonylatban is jelentős európai védelmi rendszer létrehozását.
Végezetül mielőbb szükség van az európai központi intézmények, így az Európai Tanács, az Európai Bizottság és az Európai Parlament hatásköreinek világos lehatárolására és az eredeti rendeltetésükhöz való visszatéréshez, a tagállami és közösségi kompetenciák közötti szürkezóna megléte ugyanis jelentősen hátráltatja a döntéshozatali folyamatokat.
A blogon megjelenő tartalom nem feltétlenül tükrözi a Nézőpont Intézet álláspontját.
A cikk eredetileg a Magyar Idők 2017. március 25-i lapszámában jelent meg. A Magyar Idők online felületén itt érhető el.