Clinton Cash: A rejtélyes Clinton-vagyon nyomában
Bő egy hónappal az amerikai elnökválasztás után már talán lehetséges a meglepetésszerű végeredmény okainak higgadt elemzése.
Bár természetesen lehetetlen szétszálazni a Hillary Clinton és vele a dinasztikus elitpolitizálás bukásához vezető folyamatokat, nyilvánvaló, hogy fontos szerepet játszottak a Clinton-család humanitárius köntösbe bújtatott politikai háttérországának, a Clinton Alapítványnak másfél évtizedes múltra visszatekintő botrányai. E botrányokba a kampány során megjelent bestselleren keresztül nyerhetett betekintést az amerikai közvélemény.
A Peter Schweizer újságíró és politikai tanácsadó, George W. Bush elnök beszédírója által jegyzett Clinton Cash című 2015-ös sikerkönyv, valamint az abból készült dokumentumfilm fellebbentette a fátylat a Clinton-család gyanús meggazdagodásáról és kétes hírű külföldi politikusokkal, milliárdos üzletemberekkel fenntartott – igen jövedelmező – kapcsolatáról. A könyvből kiderül, hogy ezek a személyek az alapítványnak, vagy személyesen a Clinton-házaspárnak hatalmas adományokat és megbízási díjakat juttatva később számukra kedvező elbánásban részesültek különböző kormányzati szervektől – például a 2009-2013 között Hillary Clinton irányítása alatt álló Külügyminisztériumtól. Fontos megjegyezni, hogy ellentétben a Clinton-családról évtizedek óta keringő, ellenőrizhetetlen valóságtartalmú pletykákkal és összeesküvés-elméletekkel, a könyv hivatkozásjegyzékében csak komolyan vehető forrásokat találunk, a tényfeltáró mű hitelességéhez nem férhet kétség.
„A Clinton-házaspár legjövedelmezőbb ügyletei nem Németországból vagy Nagy-Britanniából erednek, ahol az üzleti életet és a politikát szigorú etikai szabályok és eljárások választják szét, hanem a fejlődő világ olyan despotikus térségeiből, ahol a szabályok nagyon is különbözőek” – írja a szerző könyve bevezetőjében. Felmerül a kérdés, hogy a Fehér Házból 2001-ben saját bevallásuk szerint „egy árva fillér nélkül” távozó Clintonék hogyan tettek szert a következő 11 évben legalább 136,5 millió dollár bizonyított jövedelemre? Az időszakban a Clinton-családot érintő tranzakciók vizsgálata meglehetősen egyszerű mintázatot fed fel. Lássunk erre néhány példát!
Az exelnök Bill Clinton népszerűségét és politikai tehetségét kihasználva egyik fejlődő országból a másikba repülve jelent meg különböző nyilvános rendezvényeken és adott iránymutatást csodáló hallgatóságának, ezzel csiszolva globális emberbaráti renoméját. Ezekre az utakra rendszerint elkísérték olyan „közeli barátok” vagy üzlettársak, akiknek történetesen üzleti érdekeltségeik voltak függőben az adott országokban. Míg a tengerentúlon ismeretségek és egyezségek köttettek, odahaza titokzatos módon, Clinton befolyásos szenátor, majd később külügyminiszter felesége közreműködésével elhárították az adminisztratív vagy törvényi akadályokat, és jóváhagyásokat eszközöltek ki a nyersanyag-kiaknázási és egyéb üzletek nyélbe ütésére. Ezt követően csillagászati adományok érkeztek a Clinton Alapítvány számláira, Bill Clinton pedig hatalmas beszéddíjakat (nem egyszer 500, sőt 750 ezer dollárt egyetlen beszédért!) zsebelt be – éppen azoktól az üzletemberektől, akik profitáltak ezekből a vélelmezett politikai beavatkozásokból.
2005-ös kazahsztáni útján például Bill Clinton a HIV/AIDS megfizethető kezelésének szószólójaként tüntette fel magát – miközben az országban a betegség csupán minimális számú pácienst érint. A jótékonysági út égisze alatt azonban a Clintonnal utazó Frank Giustra kanadai üzletember által vezetett cég jövedelmező részesedést szerzett a kazah uránérc-bányászatban. Ezt követően számos további megállapodás eredményeként az eredetileg más területre szakosodott cég világszerte az uránipar befolyásos szereplőjévé vált, majd végül az orosz atomenergia-ügynökség, a Roszatom tulajdonába került. Az utóbbi ügylethez, amely eredményeként az amerikai urántartalékok jelentős része orosz irányítás alá került, szükség volt a Hillary Clinton által vezetett Külügyminisztérium bevonásával működő amerikai kormányzati bizottság jóváhagyására is. Clinton a következő tíz évben 26 alkalommal vette igénybe a vancouveri bányamágnás magángépét, Giustra pedig több mint 100 millió dollár összegű adományaival a Clinton Alapítvány egyik legnagyobb donorjává vált. A botrány természetesen címlaphírré vált, nem utolsó sorban azért, mert – amint az a könyvből kiderül – a Clinton Alapítványhoz további több mint kétmilliárd dollár értékben folytak be pénzek az üzletből szintén hasznot húzó Ian Telfer bányaipari nagyvállalkozótól. A világ negyedik legnagyobb aranykitermelő vállalatát vezető kanadai Telfer adományairól a Clinton Alapítvány annak ellenére sem számolt be, hogy Hillary Clinton külügyminiszteri kinevezése előtt ígéretet tett a külföldi donorok hozzájárulásainak bejelentésére.
A végső soron a nukleáris energia előállításához létfontosságú uránérc jelentős készleteinek orosz kézre jutását eredményező ügylet azonban csupán egy a Clinton-házaspár politikai karrierjét övező hasonló botrányok közül. A könyv lapjain megismerkedünk például a Clinton-tanácsadó Joseph Wilsonnal, aki egy szudáni hadurakkal kötött olajmegállapodásairól hírhedt New York-i befektetési vállalat alelnöke lett, vagy Stephen Dattels kanadai befektetővel, aki a WikiLeaks tanúsága szerint 2009-ben a Külügyminisztérium támogatásával jutott bányászati jogosultsághoz Bangladesben – miközben alapítványán keresztül, bejelentés nélkül finanszírozta a Clinton-család politikai hátországát jelentő alapítványt. Felbukkan a Clinton Alapítvány egyik kezdeményezéséhez 2007-ben százmillió dollárral hozzájáruló Lukas Lundin svéd bányamágnás neve is. Schweizer szerint Lundin vállalatának tevékenysége a Kongói Demokratikus Köztársaságban jórészt azért maradt kiemelkedően jövedelmező, mert külügyminiszterként Clinton nem szerzett érvényt a szenátorként általa is támogatott 2006-os törvénynek, mely a demokrácia megerősítését célozta az ásványkincsekben rendkívül gazdag, ám háború sújtotta országban.
A szerző maga is rámutat, hogy a felsorakoztatott információkból nem következik egyértelmű törvénysértés, sőt ok-okozati összefüggés sem feltétlenül; bár az ügyvédi végzettségű Clinton-házaspárt gyakran érte kritika a törvényesség határát súroló, etikátlan magatartásuk miatt, rendszerint sikerült elkerülniük a komolyabb jogi következményeket. Schweizer az olvasóra bízza annak eldöntését is, hogy vajon Clintonék szégyentelen cinizmusuk vagy éppen saját küldetéstudatukba vetett megingathatatlan hitük miatt gondolták úgy, hogy céljaik elérése érdekében bármilyen eszközt megengedhetnek maguknak – jogi és politikai következmények nélkül. A szóban forgó hatalmas pénzösszegek, a fenti, évtizedes távlaton kimutatható, következetesen felbukkanó mintázat, valamint az érintett személyek (például Jeffrey Epstein, a pedofíliáért jogerősen elítélt milliárdos pénzember) és országok (például Szaúd-Arábia, illetve több Öböl-menti olajmonarchia) kétes hírneve azonban legalábbis felvetik a befolyással való üzérkedés erős gyanúját. A Clinton Alapítvány körüli botránysorozat pedig egyértelműen hozzájárult Hillary Clinton meglepetésszerű bukásához a 2008-as demokrata előválasztásokon, illetve az idei elnökválasztáson is. Bár az idei év bebizonyította, hogy a hatalmas vagyonok még a híresen pénzközpontú amerikai demokráciában sem képesek felülírni a népakaratot – a Clinton kampány összességében 1,3 milliárd dollárból gazdálkodott! –, még hosszú ideig velünk marad az amerikai kampányfinanszírozás szabályozatlanságának aggasztó kérdése. S mint mondani szokás: a nagypolitikában nem az az aggasztó, ami törvénytelen, hanem ami nem az.
A blogon megjelenő tartalom nem feltétlenül tükrözi a Nézőpont Intézet álláspontját.