No-go zónák: álprobléma vagy valós fenyegetés?

No-go zónák miatt panaszkodnak a francia rendőrszakszervezetek – írja a bevándorlásellenességgel nehezen vádolható 444. Mint ismeretes: a közelmúltban Szijjártó Péter külügyminiszter BBC-nek adott interjúja kapcsán is feléledt a vita a nyugat-európai ún. „no-go zónák” létezéséről.

Függetlenül attól, hogy hogyan nevezzük ezeket, az Egyesült Királyság számos nagyvárosában nagyon súlyos társadalmi feszültségekhez vezetett a lakóhely szerinti szegregáció, a nagyvárosi bűnözés és az egykori gyarmati területekről beáramló, európai normákat sokszor radikálisan elutasító bevándorlók kombinációja, a kialakult helyzetért pedig a politikai döntéshozókat is súlyos felelősség terheli.

Maga a „no-go zóna” nem tudományos szakkifejezés, hanem egy 2000-es évek eleje óta elterjedt publicisztikai fogalom, melynek pontos jelentése is homályos. Jelenthet olyan nagyvárosi lakónegyedet, ahová nem ott lakók (főleg sötétedés után) nem szívesen mennek be a rossz közbiztonság miatt, és szegregált jellege miatt az ott élők nem is igen érintkeznek a többségi társadalom tagjaival; mások olyan térséget értenek rajta, amelyből kivonultak az állami erőszakszervezetek, a rendőrök meg sem kísérelik a törvényes rendet fenntartani.

Rossz hírű, nyomor sújtotta környékek természetesen minden nagyvárosban voltak és vannak. Különösen igaz ez az Egyesült Királyságra, ahol már száz évvel a tömeges migráció kezdete előtt viktoriánus korszakban is hírhedtek voltak London vagy Manchester nyomornegyedei. Az alacsony iskolázottság és foglalkoztatottság, erőszakos bűncselekmények, kemény drogok és prostitúció által legerősebben fertőzött területek között napjainkban találunk olyan, jórészt bevándorlók által lakott környékeket is, mint a londoni Tower Hamlets-negyed, de a leghírhedtebb környékek között nem egy, nagyrészt fehérek lakta városrész is van, mint például a glasgowi East End. Elgettósodás szempontjából különösen veszélyeztetettek a nagy népsűrűségű, toronyházakkal beépített külvárosi területek szociális bérlakásai. Nem véletlen, hogy az országban többen szorgalmazzák a társadalmi feszültségek és bűnözés szimbólumaivá vált lakótelepek lebontását és helyettük sorházak építését.

Ha a nagyvárosi nyomor korántsem csak a bevándorló közösségeket érinti, miért beszélhetünk mégis no-go zónákról? A Manchester Evening News 2007-es cikke is rámutatott, hogy már a kilencvenes években is robbanásszerűen növekedett az északnyugat-angliai iparvárosok pakisztáni és bangladesi lakóinak száma, miközben a fehér bőrű britek számaránya csökkent. A tendenciából már akkor kirajzolódott, hogy egyes városokban az ázsiai származásúak belátható időn belül többségbe kerülhetnek az “őslakos” britekkel szemben. Bradfordban máris 32%, Blackburnben 28%, Birminghamben 27%, a London melletti Lutonban 25% a muzulmánok aránya, és a trendekből arra következtetünk, hogy a folytatódó bevándorlás és a bevándorló közösségek magasabb népszaporulata miatt ez csak nőni fog – vagyis természetesen az országban élő mintegy hárommillió muszlim nem egyenletesen szétszóródva él, sokan közülük lepusztult szegregátumokban tengetik napjaikat.

Az ICM közvélemény-kutató cég által a Channel 4 kereskedelmi televíziócsatorna számára készített felmérése rámutatott, hogy számos területen mélyül a szakadék a társadalom egésze és a muszlim lakosság értékrendje között. Bár a politikusok és iszlám vallási vezetők rendszeresen hivatkoznak arra, hogy a szélsőséges nézeteket vallók a muszlim közösségen belül mindössze egy parányi kisebbséget alkotnak, az 1000 fős reprezentatív mintán végrehajtott, személyes megkérdezésen alapuló kutatás bebizonyította, hogy a felszín alatt hatalmas a látens támogatás, vagy legalábbis elnézés a vallási fanatikusok tetteivel szemben. A megkérdezettek mindössze egyharmada (34%) mondta, hogy jelentené a rendőrségnek, ha egyik ismerősük szíriai terroristákkal kerülne kapcsolatba, további egyharmaduk (32%) nem hajlandó elítélni azokat, akik Mohamed próféta kigúnyolásáért erőszakkal vesznek elégtételt (ez a kérdés a Charlie Hebdo-merénylet után különös aktualitással bírt), 23%-uk pedig támogatja a saría törvénykezés bevezetését. Az iszlám valláson alapuló törvénykezés bevezetését egyébként a Pew Research Center 2013-as kutatása szerint például a török muszlimok mindössze 12%-a támogatja, miközben ez az arány a Nagy-Britanniába irányuló migráció fontos kiindulási országainak számító Bangladesben és Pakisztánban meghaladja a 80%-ot, az Európában a második legnagyobb menekültpopulációt alkotó afgánok körében pedig 99%-os (!).

Ezzel szemben a válaszadók kevesebb mint fele (47%) értett egyet azzal, hogy a muszlimoknak többet kellene tenniük a szélsőséges eszmék visszaszorításáért és több mint felük (52%) betiltaná a homoszexualitást. Sőt, egy statisztikailag kimutatható csoport (4%) még a párizsi és brüsszeli merényleteket követő felfokozott légkörben is vállalta, hogy szimpatizál az öngyilkos merényletek elkövetőivel. Egy korábbi, 2009-es felmérés pedig arra is rámutatott, hogy a brit muszlimok mindössze 3%-a tartja elfogadhatónak a házasságon kívüli nemi életet, a homoszexualitást morálisan elfogadók aránya pedig 0%-os (!).

Steve Jones, a brit University College London genetikus professzora – az ország tudományos életének egyik legmegbecsültebb alakja – egy 2011-es konferencián beszélt arról, hogy aggasztó méreteket ölt az országban a muszlim közösségeken belüli vérfertőzés jelensége. Jones külön kiemelte a brit városok között arányosan közismerten legnagyobb muszlim népességgel rendelkező észak-angliai Bradfordot, ahol a házasságok több mint 70%-a rokonok, ezen belül több mint 50%-a elsőfokú unokatestvérek között köttetik. A neves genetikus kiemelte, hogy a vérfertőzés okozta genetikai elváltozások a jövő generációk egészségét veszélyeztetik. Ezt korábbi kutatások eredményei is megerősítik: míg a pakisztáni származásúak az országon belüli összes születés 3%-át adják, a genetikai rendellenességgel születő brit gyermekek egyharmada (!) ehhez a közösséghez tartozik. A jelenségre egyébként Phil Woolas munkáspárti miniszter – vállalva a szavait követő hatalmas felháborodást – már 2008-ban felhívta a figyelmet.

Mivel a muszlim közösségeket kiemelten érintő egyes devianciák politikailag is érzékeny kérdésnek, sőt tabutémának számítanak (nem utolsó sorban hatalomtechnikai szempontok miatt), ezekről sokszor az eljáró hatóságok sokszor nem vagy csak nagy társadalmi nyomásra hajlandók tudomást venni. Az egyik leghírhedtebb ilyen esetre a Sheffield melletti Rotherhamben derült fény 2013-ban: akkor egy független bizottság megállapította, hogy legalább 54 rendőr hagyta figyelmen kívül a helyi fehér bőrű lányokat molesztáló, főleg pakisztáni férfiakból álló bandák garázdálkodását. A jelentés szerint több mit 15 éven át zaklatott összesen több mint 1400 lányt a mintegy 300 pedofilból álló bandahálózat, közülük többeket megerőszakoltak vagy prostituáltként futtattak. Döbbenetes módon a rasszizmus és iszlamofóbia vádjától rettegő hatóságok sokáig annak ellenére sem intézkedtek, hogy tudomásuk volt a történtekről. Ráadásul a sokkoló bűntény korántsem példa nélküli: 2012-ben és 2016-ban a Manchesterhez közeli Rochdale-ben hoztak ítéletet két egymástól független, a rotherhamihez kísértetiesen hasonlító ügyben.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy egyes szegregált közösségekben párhuzamos rendvédelmi is igazságszolgáltatási struktúrák kezdenek kialakulni (a Daily Mail riportja szerint az országban 2015 végén nem kevesebb, mit 85 saría-törvényszék működött!). Tom Winsor, a brit rendőrség főfelügyelőjének 2014-es nyilatkozata szerint a probléma nem is abban rejlik, hogy az egyébként igen jól felszerelt és kiképzett rendőrök „nem mernek” bemenni a legproblémásabb bevándorlónegyedekbe, hanem sokkal inkább abban, hogy a becsületgyilkosságokat, családon belüli erőszakot, gyermekbántalmazást és a női nemi szerv megcsonkítását nem is jelentik a rendőrségnek, így az ilyen esetekről a hatóságok sokszor nem szereznek tudomást. Ugyan konkrét közösségeket nem említett, de Winsor nyilatkozata egyértelműen a muszlim bevándorlókra vonatkozott.

Megválaszolhatjuk-e a fentiek alapján a címben szereplő kérdést? Akár „no-go zónáknak”, akár másnak nevezzük a lehetőséget, a probléma nagyon is valós. Az utóbbi évtizedek bevándorlási hullámai miatt mára Nagy-Britannia-szerte kialakultak olyan enklávék, amelyekben az uralkodó társadalmi normák gyökeresen eltérnek az európai szokásoktól, a szépítő kifejezéssel „sokszínűnek” nevezett, ázsiai, afrikai, karibi, kelet-európai, stb. migránsok keveréke által lakott körzetekben pedig az oktatási, szociális és rendvédelmi szervek is olyan kihívásokkal szembesültek, melyeket eddig képtelenek voltak megnyugtatóan rendezni. Minderre ráépül a nagyvárosi bűnözés problémája, mely szintén koncentráltan jelen van a bevándorlók lakta negyedekben. A sokszor angolul sem megfelelő szinten beszélő migránsok konfliktusaikat egymás közt, nem egyszer erőszakkal rendezik el, párhuzamos struktúrák jönnek létre. Fontos, hogy ne általánosítsunk – hiszen a kialakult helyzetnek sokszor a beilleszkedett, törvénytisztelő bevándorlók a legnagyobb áldozatai –, azonban mint minden kérdésben, a „no-go zónák” ügyében is csak a helyzet őszinte értékelése után van esély változást elérni.

A blogon megjelenő tartalom nem feltétlenül tükrözi a Nézőpont Intézet álláspontját.