Közép-Európa fikció
Az elmúlt évben intenzívebbé vált Visegrádi Négyek (V4) partnerség újra felszínre hozta a közép-európai államok szorosabb együttműködését vizionáló elméleteket. Ezek alapján a V4-ek egy sajátos országcsoportként jobban tudnák érvényesíteni a közép-európai érdekeket, mint az egyes tagországok külön-külön. A politikai és gazdasági súlya ennek a több, mint hatvanmilliós szövetségnek már jelenetős lenne, megkerülhetetlen az EU-n belül, különösen, ha a baltikumi és a balkáni tagállamok is egy-egy témában a V4-ek mellé állnának. A mai V4-csúcs egy újabb lehetőség a közép-európai együttműködés erősítése felé.
Jelen pillanatban ez a szoros együttműködés viszont csak eseti jellegű. A migrációs válság hívta életre, mivel a V4-ek számára nem elfogadható, hogy Európa egy globális menekültbefogadó területté váljon. Ez a téma annyira fontos jelen pillanatban, hogy a politikai és nemzeti problémákat zárójelbe tette Közép-Európában. A problémák azonban ettől még megvannak.
A problémáknak több válfaja van. A legnyilvánvalóbb a gazdasági. Közép-Európa gazdaságilag alárendelt szerepet játszik. Most ugyan az EU legprosperálóbb térsége, de a lemaradása még így is óriási a magállamokhoz képest. Emellett gazdaságilag nem is egységes terület, sokkal szorosabb gazdasági szálak fűzik az egyes közép-európai államokat a nyugati és keleti szomszédokhoz, mint egymáshoz.
A másik probléma etnokulturális jellegű. A magyarok nem szlávok. A csehek jellemzően nem vallásosak, míg a lengyeleknél fontos a katolicizmus. A szlovákok például mind a három másik nemzettel szemben fenntartással élhetnek. Rengeteg olyan történelmi és jelenkori sérelem van, amit az egyes országok a többiek szemére vethetnek. Emellett a szomszédos hatalmakkal szembeni attitűdökben is óriási különbségek vannak.
A harmadik és valójában legfőbb probléma pedig Közép-Európa nyitottsága. Ez a nyitottság keletről és nyugatról is lehetőséget biztosít arra, hogy az aktuális nagyhatalmak érvényesítsék az érdekeiket. Az elmúlt századokban mindig valahol máshol, Bécsben, Berlinben, Moszkvában, Párizsban vagy legújabban Brüsszelben lehetett eldönteni, hogy miként alakuljanak a dolgok Közép-Európában. A nyitottságnak azonban van egy másik hátulütője is. Mégpedig az, hogy a közép-európai államok (ez igazából Lengyelországra és Magyarországra igaz) a történelem egyes periódusaiban képesek voltak arra, hogy a még gyengébb pozícióban lévő keleti és dél-keleti területek felé expanziós politikát folytassanak. Ezáltal pedig egy önnön nagyságba vetett hitet gerjesszenek magukban.
Közép-Európa köztes jellege az elmúlt századok alapján nem megszüntethető. Soha nem vált és valószínűleg soha nem is válik Nyugat- vagy Kelet-Európává. Ugyanakkor arra sem volt még példa, hogy egy tisztán közép-európai hatalmi tengely kialakuljon. Ennek létrejöttéhez a közép-európai államoknak egy olyan víziót kellene megvalósítaniuk, amely a fenti problémák kiküszöbölésén nyugszik. Gazdasági és politikai szövetségre kell lépniük, és együtt érvényesíteniük az érdekeket Brüsszellel, Berlinnel, Moszkvával, Washingtonnal vagy akár Pekinggel szemben. Nem szabad hagyniuk, hogy bármely nagyhatalmi központ megossza őket. Ez nagyon nagyfokú elköteleződést feltételez egymás irányába, vagyis azt, hogy egyik ország sem adja fel ezt a szövetségesi prioritását egy nagyhatalom kedvéért.
Ez a politikai paradoxon, vagyis, hogy maradjunk együtt kicsik, ahelyett, hogy a nagyokhoz húznánk, eleddig egy kivitelezhetetlen politikának tűnt. Ugyanakkor a jelenlegi geopolitikai helyzet, amelyben mind Nyugat-, mind Kelet-Európa éppen gyengül, és az Európai Unió, amely a britek hatására többsebességessé válik, lehetőséget biztosíthat egy közép-európai együttműködés kialakítására. A jelenlegi migránsválság rávilágított arra, hogy a nyugat-európai társadalmi és politikai minták teljes mértékben nem felelnek meg a közép-európai elvárásoknak, és arra is, hogy csak egységes fellépéssel kerülheti el Közép-Európa ezeknek a mintáknak a kényszerű adaptálását. A másik fontos tanulság, hogy a közép-európaiak egyre inkább ráébredhetnek arra, hogy az EU nyugati vezetése jelen formájában puha eszközökkel, de presszió alatt tartja, és nem egyenrangú félként kezeli a közép-európaiakat. Az úgynevezett „európai értékek” nyugatiak, és azokban a közép-európai sajátosságok nem kaphatnak helyet. Ez a történelmi tapasztalat pedig igencsak ismerős Közép-Európában. Ugyanakkor arra szót sem érdemes vesztegetni, hogy a kelet-európai (orosz) minta követése mennyire nem lenne kedvező Közép-Európa számára. Még akkor sem, ha a putyinizáció nyilvánvalóan sokkal barátságosabb lenne, mint a sztálinizáció volt az 1940-es évek végén. Oroszország csak mint partner, de nem mint mérce és igazodási pont lehet jelen Közép-Európában.
A jelenlegi politikai helyzetben Közép-Európa számára kinyílt résnyire az ajtó, hogy egymásra találjanak az államok. Arra, hogy ezen az úton elinduljanak, nagyon sok bátorságra és közös akaratra lenne szükség. Hiszen, mint az elmúlt évben láthattuk, ez az eseti közép-európai együttműködés is, egyre nagyobb nyugati rosszallást vált ki. Orbán, Fico, Kaczyński egymást váltogatva jelennek meg az EU és az „európai értékek” „elárulói”, „lerombolói”, „ellenségei” képében. Ennek azonban nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani, a közép-európai együttműködés nem alternatívája az EU-nak vagy a NATO-nak, azok keretein belül is kialakítható és működtethető. Magyarország 2010 óta éppen azt mutatja be, hogyan lehet az EU-n belül, akár konfrontálódva is, a nemzeti érdekeket szem előtt tartani, és az EU-s játékszabályokat a lehetőségekhez mérten legkedvezőbben alkalmazni. Ez egy közép-európai együttműködés számára is járható út lehet. Mindehhez viszont a fentebb felsorolt politikai realitások és evidenciák leküzdésére lenne szükség. Egyszer meg kellene próbálni.
A blogon megjelenő tartalom nem feltétlenül tükrözi a Nézőpont Intézet álláspontját.